Reggel nagyon kótyagosan keltem, lusta voltam felkeni, de dolgozni muszály.
Mikor leértem csak egy nyöszörgésre telt.
-Neked is, asszem' már ha ezt köszönésnek szántad-dünnyögött teli szájjal Bobby.
-Beteg vagy?-aggodalmaskodott Vicky.
-Ja, agybeteg-röhögött fel "szeretettel" testvérem.
-Hahaha, nagyon vicces, csak fáradt vagyok-motyogtam, miközben nyakonöntöttem a műzlimet tejjel.
-Bonjour!-vágódott le mellém Niky.
-Jóreggelt, hogy aludtál?-tolt elé, egy -az enyémhez hasonló tálat-barátnőm.
-Pas très bien-értetlen pillantásunkon felnevetett.-Nálatok úgy mondják, nem túl jól. Bűntudatom van, mert ti dolgoz, de én nem.
-Keress munkát, segíthetek, mert ma szabadnapom van-villantott egy 1000 wattos vigyort Bobby.
-Rendben, köszi-pillantott rá elpirulva, majd belekóstolt a rántottába, amit idő közben Vicky csinált neki.-Délicieux!-kurjantott fel.
-Angolul kérlek-böktem oldalba.
-Hogy mondani azt, ha finom valami, de úgy igazán nagyon?
-Öhm, fenséges?
-Oui, igen!
-Azért annyira nem jó, de köszönöm-vette el Vicky az üres tányért.-Na gyere Rose menjünk, mert elkésünk.
Nagy nehezen, de időben odaértünk, így nem kellett végighallgatnunk Steve idegesítő magyarázását. Őszintén szólva ma olyan kedvemben vagyok, hogy be is húztam volna neki, ha egy rossz szót is szól.
-Parancsoljon, köszönjük vásárlást, szép napot-nyújtottam át egy szatyrot egy kedves idős hölgynek.
-Én köszönöm és nektek is kedvesem-mosolygott, majd kiment.
-Olyan aranyos ez a néni-pillantott utána Vicky.
-Igen az, tudod...-nem tudtam befejezni, jött is a következő vásárló.
Egy aranyos, ha jól látom, koreai fiú lépett be az ajtón. Barna haj, barna szem és igazán jóképű, fiatal, mégis férfias arc.
-Sziasztok-tökéletesen beszélte a nyelvünket.
-Szia-köszöntünk vissza szinkronban.
-Ne haragudj, hol találom a nyakláncokat?-toporgott egy helyben.
-A sor végén vannak, Rose megmutatja-mosolygott rá kedvesen Vicky.-Úgyis most van váltás.
-Rendben, gyere-komótosan elindultam a sorok között.-Itt is vannak, ezüst mindegyik, szóval nem rozsdásodik be.
-Köszönöm, nagyimnak szeretnék valamit venni, ami olyan-egy pillanatig szünetet tartott.-"Nagyis"-formált macskakörmöket, amire felnevettem.
-Ehez mit szólsz?-emeltem le egy szivecske alakú medált, amibe bele volt gravíroztatva, hogy 'a világ legjobb nagymamája'.
-Ez tökéletes-miután átvette visszamentünk a pénztárhoz, fizetett, majd elment.
-Milyen helyes volt, nem?-huzogatta a szemöldökét barátnőm.
-Te! Nekem barátom van és neked is-böktem oldalba.
-Oké oké, de hűséget fogadtam, nem vakságot-emelte fel védekezően a kezeit, majd ment leltározni.
*Caroline szemszöge*
Ma nem volt semmi dolgunk Ethan-nel, az egész napot együtt tölthettük VOLNA, ha este Peter nem jön oda hozzánk, hogy barátomnak át kell vennie az egyik ügyfelét, mert neki máshova kell mennie.
-Legalább had menjek veled, hasznodra lennék-könyörögtem már sokadjára.
-Kicsim, nem, lehet bajod esik és azt sosem bocsájtanám meg magamnak.
-De nem lesz semmi bajom, hidd el! Kérlek-utolsó esélyként bevetettem boci szemeimet.
-Ahj, oké, de maradj mellettem, ez nagyon fontos!
Vidáman a nyakába ugrottam és megcsókoltam.
Sötét és kihalt volt az utca, egy lélek sem járt már kint, mondjuk ezen a környéken nem is csodálom. London talán legszegényebb részén voltunk, amit furcsálltam is, mert Ethan szerint, elég gazdag a srác. Itt nyilván nem ismerik fel, errefelé az embereknek tévére se futja.
Idegesen toporogtam, fáztam is és annak az elkényeztetett fucsúrnak már fél órája itt kellene lennie. Neszt hallottam a hátam mögül, mire hátrakaptam a fejem. Egy magas srác közeledett felénk, fekete gatyában és kabátban. Mind márkás holmi, chh...jellemző. Mikor ideért, Ethan mögé léptem.
-Csá haver-pacsiztak le, amire leesett az állam.
Még sosem mesélte, hogy lenne barátja, főleg nem egy ilyen úrikölyök.
-Itt a szokásos-óvatosan a kezébe csúsztatott egy zacskót.
-Kösz-mikor megszólalt mély, rekedtes hangja volt, zsebébe csúsztatta a csomagot, majd fizetett.-Sietek, majd meg hívlak, ha...-nem fejezte be, bizalmasan egymásra nézték, majd megfordult és távozott is.
-Miért nem mondtad, hogy ismered? És hogyhogy ilyen jóban vagytok?-kértem számon.
-Nem is volt eszembe, csak egy barát. A többiekkel ellentétben ő normális, megbízható és jó arc-mondta miközben magához húzott.
Ekkor sziréna hangját hallottuk, rá egy pillanatra egy rendőrautó fékezett le tőlünk nem messze.
-Álljanak meg, kezeket a tarkójukra és hasaljanak arccal a földre-közeledett pisztollyal felénk az egyik zsaru.
-Fuss-suttogta halkan Ethan, mire megfordultam és a lehető leggyorsabban futni kezdtem.
Egymás mellett rohantunk, hallottam, hogy követnek minket. Már nagyon fájt a lábam és szúrt az oldalam, de nem álhattam meg. A következő pillanatban az egyik sikátorból elém ugrott egy rendőr és leterített földre. Próbáltam lelökni magamról, de sokkal erősebbnek bizonyult nálam, majd Ethan lerántotta rólam és kiütötte. Felálltam és futottunk volna tovább, csakhogy pisztolylövést hallottam és szerelmem keze kicsúszott az enyém közül. Mikor odanéztem megláttam Őt vérben fekve, a saját vérében, fájdalmas arccal, hasára szorított kézzel. A zsaru hirtelen elkapta a kezem és elkezdett rángatni, mire tiszta erőből hasba rugtam, majd kivettem a kezéből a pisztolyt és lábon lőttem. Eldobtam, és letérdeltem Ethan mellé.
-Úristen, rendbe fogsz jönni oké? Csak tartsd ott a kezed, hívok mentőt!-gyorsan elővettem a telefonom.
-Ne, mire ideérnek úgyis meghalok-köhögte.
-Nem halsz meg! Nem fogsz, érted?!-kiáltottam rá sírva.-Kérlek, ne hagyj itt!
-Figyelj, keresd meg Harryt. Ő jött ide ma este, Harry Styles. Jó ember, segíteni fog neked-hitetlenül ráztam a fejem, de folytatta-Kicsim, szeretlek. Te vagy a legjobb dolog az életemben, sok mindenen keresztül mentünk, megjártuk a poklot is, de melletted még az is semmiségnek tűnt-már vért köhögött.-Mondtam, keresd meg őt, a kabátomban van a címe, ne menj vissza a Barlangba! Szeretlek, örökké, legyél boldog, élj helyettem is. Szer...szeretlek!
-Én is szeretlek, soha nem felejtelek el!-csókoltam meg a kézfejét.
Utoljára rámmosolygott, majd lehunyta szemeit, azokat a szemeket, amikkel nap, mint nap szerelmesen nézett rám. Még vagy öt percig ott voltam, csak néztem őt és folytak a könnyeim. De indulnom kell, mert ha maradok, elkapnak. Kivettem a zsebéből a cetlit, és levettem a gyűrűjét, amit felhúztam ujjamra. Nyomtam egy utolsó csókot a szájára.
-Szeretlek!
A maradék erőmmel futni kezdtem, nem néztem vissza. Rápillantottam a címre, nincs olyan messze, fél óra ha végig tartom ezt a tempót.
"Szia. Mi az a bibi a kezeden? Elestél? Tudod a mamámnak van egy szuper kenőcse, a múltkor nekem segített."
Így találkoztunk először, én ültem a játszótéren egy padon, mikor odajött hozzám, hat éves voltam, ő hét. Sírtam, hisz a szüleim megvertek, megszólalni sem bírtam, de napról napra jobban megnyíltam. Onnantól kezdve minden nap találkoztunk a játszótéren, neki hála, sikerült mindent átvészelnem.
"De most komolyan, gyere el. Én sem megyek nélküled! "
Nagyon nem akartam elmenni abba a buliba, de sikerült meggyőznie. Már ha lehet a szomszéd lány szülinapi partyját bulinak nevezni. Ekkor már kezdtem beleszeretni, az első nagy szerelmem volt, 14 éves voltam.
"Szökjünk el, nem hagyom, hogy bántsanak! Szeretlek!"
Ez volt életem legboldogabb napja, bevallotta mit érez, utána én is megtettem ugyanezt. Másnap este már a Londonba tartó vonaton ültünk, elmentünk egy jobb élet reményében.
"Csodálatos vagy, életem legjobb döntése volt, amikor odamentem hozzád, mert sirdogáltál a padon. Miattad fekszem le este, mert tudom, hogy reggel melletted ébredtek. Szeretlek!"
Ezt az első szeretkezésünk után mondta, nekem ő volt az első és én is neki, ez így volt tökéletes.
El sem hiszem, hogy elvesztettem. Nem ébredtek majd a simogató karjaira, nem érzem többé a biztonságot nyújtó ölelését, puha ajkait. Nem érinthetem többé jóképű arcát. Nem láthatom gyönyörű szemeit, ami már hét éves korában zafír színben pompázott. Nem lesz több közös étkezés, táncolás, szerelmes becézgetés, lopott csókok és gyengéd ölelések.
Elment és magával vitte a szívemet, lelkemet. Nem tudom, hogy lesz tovább, de teszem amit kért, mert őt szeretem a legjobban a világon!
