28.fejezet

Hali!
Ez a rész hosszabb lett, mint terveztem.:) De ez sose baj. Nem is rizsázok, gondolom a részre kíváncsibbak vagytok, mint a dumámra.:)
Jó olvasást,

*Tear*

Hát képzeltem már kellemesebbet is, mint arra kelni, hogy leszakad a derekam. Ez a sátrazás hátulütője, magamra vessek, hiszen én találtam ki.
Niall még édesen szuszogott mellettem, ezért a lehető leghalkabban kecmeregtem ki a sátorból.
-Jóreggelt-rikkantotta Eleanor.
-Psszt!-csítította Perrie.-A srácok még alszanak, mondjuk nem értem, hogy bírják, nekem mindjárt leszakad a derekam.
-Nekem is-nyögte fájdalmasan Nicky.
Most tűnt csak fel, hogy mi lányok mind ébren vagyunk.
-Nagyooooon éhes vagyok-szenvedett Caroline.
-Én is, hozom a szendvicseket.
Halkan bementem a sátrunkba, ugyanis ott volt a táska, amiben meg a kaja volt, ugyanis Niall kisajátította az egészet. Na jó, elismerem, ketten koboztuk el.
-Ó, szia-köszöntem szerelmemnek, aki már fel is öltözött.
-Jóreggelt, gyönyörűm. Hova-hova?-méregetett, amikor meglátta, hogy ki akarom vinni a kajás táskát.
-Nem is tudom, képzeld éhesek vagyunk-vetettem szemére szórakozottan.
-Miért nem ezzel kezdted? Menjünk-sétált ki a sátorból.
Már mindenki fenn volt, mindenkinek "dobtam" egy szendvicset.

-Zaaaaaayn! Gyere már, lemegy a nap, mire elindulunk!
-Itt vagyok, mehetünk.
Harry és Caroline unszolására túrázni indultunk az erdőbe. Niallel a kezünket összekulcsolva haladtunk.
-Tuti nem fogom bírni, a túra nem az én műfajom-motyogtam magam elé.
-Ha én is ilyen dagi lennék, én se bírnám-cukkolt Bobby.
-Pff, testvéri szeretet-morogtam.
-Csak reális vagyok, husi-ütött gyengéden hasamba.
-Ezt nem kellett volna-végig se mondtam, már elkezdtem kergetni.
Annak ellenére, hogy daginak hívott, mégis sikerült elapnom. Raugrottam a hátára, ennek hatására mindketten pofára estünk, -Úúú...-vízhangozták a többiek, Bobby a hátára fordult, én kapva az alkalmon ráültem csípőjére és elkezdtem püfölni a mellkasát. Utána mint aki jól végezte dolgát, mosolyogva felálltam, azonban az első lépés után fogást éreztem a bokámon, majd port a számban.
-Aú!-kiáltották ismét a többiek.
Bobby csak ördögien kacagott, majd rám mászott és birkóztunk a porban.
-Jólvan bébi egy és kettő, tovább kéne menni-javasolta Louis.
-Pedig kezdtem belejönni-kuncogtam, majd felálltam és leporoltam magam.
-Dagiiiiiii-kántálta tovább Bobby.
-Barom.
-Picsa.
-Seggfej.
-Liam!-poénkodott Li.

-Vi...zet! Meg-meg...halooook-nyöszörögtem egy óra gyaloglás után.
-Bírd ki, mindjárt visszaérünk-puszilta meg az arcom Niall.
-Cipeeeeelj, kérlek-meresztettem rá boci szemeimet.
-Ah, mi mindent megteszek érted, te nő-csóválta rosszallóan a fejét, de a szája sarkában ott bujkált a kis mosoly.-Ugorj!-hajolt lejjebb kicsit.
Ugorj. Elpirultam az emlékre, tegnap is ezt mondta, a majdnem...nos...az a majdnem előtt.
-Meddig szobrozzak így?
-Oh, bocsi-ráztam meg a fejem, majd ugrottam is fel hátára.

Igaza volt, tényleg nem voltunk messze, öt perc alatt vissza is értünk. Nekem már semmire nem volt erőm, úgy ahogy voltam bedőltem a hálózsákba és el is nyomott az álom.

Reggel a többiek nevetésére keltem, ami beszűrődött hozzám. Mikor kimentem már minden sátor el volt pakolva.
-Reggelt'-morogtam, majd lehuppantam Nicky mellé.
-Pakolj, mi menni haza-mosolygott rám.
Bementem a sátorba, mindent behajigáltam a táskámba, még Niallnek is bepakoltam. Ezt még behajtom rajta. Rezgett a telefonom, jelezve, hogy SMS-em érkezett.

"Szia kicsim, apuval elutaztunk New Orleansbe, meghalt egy régi ismerősöm. Ismerted, Kat néni. Ha hazaértél, szeretném, ha utánunk jönnétek.
Szeretünk, anyu és apu."

Könnyek gyültek a szemembe. Ó, hát hogyne ismerném! Amikor kicsik voltunk gyakran vigyázott ránk Kat néni, aztán mikor elköltözött már bébisintéreink voltak. Igen én így hívom őket. Kat mindig is kedves volt hozzánk, nagyon szerettük őt, borzasztó, hogy meghalt!
Zaklatottan kimentem a sátorból, szememmel testvéremet kutatva.
-Baj van, Rose?-kérdezte Perrie.
-Bobby-néztem szemeibe, aggódó pillantást kaptam.-Kat néni...m-meghalt-suttogtam magam elé, majd szememből ömleni kezdtek a könnyek.
-Istenem-motyogta, majd kitárta karjait.
Szorosan öleltem, némán zokogva karjaiban.
-Bocsi srácok, de...ki volt Kat néni?-kérdezte valaki, nem tudom ki, nem igazán figyeltem.
-Kat néni 10 évig volt a bébiszitterünk, csak elköltözött New Orleansbe, de rendszeresen beszéltünk utána telefonon és néha nála nyaraltunk-mondta Bobby.
-Oh, részvétem-fejezte ki mindenki sajnálatát.
-Köszönjük. Anyu azt írta, hogy ha hazaértünk, utazzunk utánuk.
-Rendben, úgyis indulni készültünk.
Amíg a többiek összepakolták a maradék cuccot, én visszaírtam anyunak.

"Szia, amint hazaértünk, az első géppel indulunk!
Mi is szeretünk titeket.
Puszi, Rose és Bobby"

-Rose, gyere, indulunk-nyújtotta Niall a kezét, én összekulcsoltam ujjainkat.-Minden rendben lesz, itt vagyok melletted-puszilta meg kézfejem.
Nem tudtam akár csak egy szót is kinyögni, csak könnyes szemmel bólintottam és adtam neki egy apró csókot.

A hazaúton végig csak bámultam ki a fejemből, gondolkodtam. Egy csomó emlék eszembe jutott Kat néniről. Bobby hasonló cipőben járt, bár ő nem sírt, mások előtt legalábbis biztos nem fog. Niall végig fogta és simogatta a kezem, nagyon hálás voltam érte, hogy ennyire mellettem áll.
Leparkoltunk a ház előtt, én csak csendesen kiszálltam, kivettem a csomagjaimat és bementem a házba, majd a szobámba és egyből elkezdtem pakolni a bőröndjeimbe. Bobby azt mondta, hogy ő foglal repülőjegyeket a lehető leghamarabbra.
Szegény anyu, neki a legjobb barátnője volt, nagyon ki lehet borulva. Mindenben mellette fogok állni! Nem hagyhatom összezuhanni.
-Rose-nyitott be testvérem.-Ha elpakoltál gyere, hozd le a csomagod, este megyünk.-mondta, majd kiment.
Lecipekedtem, majd besétáltam a nappaliba, mindenki ott volt. Leültem közéjük és csak hallgattam beszélgetésüket. Az egész délután így telt, próbáltak felvidítani minket, amiért nagyon hálás vagyok. De eljött az este hét óra, mi pedig a kilenc órási géppel megyünk.
-Meddig lesztek?-kérdezte Louis.
-Szerintem csak egy-két hét.
Elköszöntünk, mindenkitől, Niall ki kísért minket a reptérre. Mire odaértünk már csak fél óra volt a gép indulásáig.
-Nagyon vigyázz magadra, oké? Nagyon szeretlek. Bobby, vigyázz rá, kérlek-ölelgetett Niall.
-Persze.
Ők is megölelték egymást. Nyomtam egy hosszú csókot szerelmem ajkaira, majd homlokom övének döntöttem.
-Hiányozni fogsz, szeretlek-suttogtam.

"A New Orleansba tartó járatunk húsz perc mulva indul. Kérem kezdjék meg a beszállást!"-szólt egy monoton női hang.

-Menjünk, Rose. Szia Niall-pacsizott le vele utoljára.
-Sziasztok-nyomott búcsúcsókot a számra.-Hívjatok ha leszálltatok.
-Rendben.

Gyorsan becsekkoltunk, majd siettünk is a gépre. Sikerült ablak mellé jutnom, aminek nagyon örültem, mellettem Bobby, ő mellette pedig csak egy idős hölgy ült. Bobby a kezét enyémre tette és halványan rám mosolygott.
-Minden rendben lesz-mondta bíztatóan.
-Minden rendben lesz-ismételtem bizakodva.
Az út elég hosszú volt, el is aludtam, arra keltem fel, hogy testvérem óvatosan rázza a vállam.
-Ébresztő, megjöttünk-rekedt hangjából arra következtetek, hogy ő is most ébredhetett fel. Talán az idős hölgy szólt neki.
-Menjünk-mondtam.
Leszálltunk a gépről, vissza szereztük a csomagjainkat és elindultunk kifelé az épületből. Még a reptérre menet beszéltem anyuval, aki azt mondta, hogy kijönnek elénk, de még nem voltak itt. Leültünk egy ottani padra és csak vártunk. Hajnal volt, de szerencsére jó idő, nem kellett átkutatni a bőröndöket pulcsi után.
Lassan már fél órája vártunk, kezdett rossz előérzetem lenni, amit meg is osztottam Bobbyval.
-Biztos dugóba keveredtek-magyarázta.
-Ilyenkor?
-Húgi, ismered New Orleanst ez a vá...
-Várj-nem tudta befejezni, telefonom elkezdett csörögni.-Halló?
-Jónapot, Rosalie Davis?
-Igen-válaszoltam bizonytalanul.
-Simons nyomozó vagyok. Hölgyem rossz hírt kell közölnöm Önnel...
-Uramisten-gyomrom remegni kezdett, kezem szám elé kaptam.-Mi történt?
-A szülei autóbalesetet szenvedtek.
-De ugye jól vannak?!
Halk sóhajt hallottam a vonal túlsó végéről. Kihangosítottam, hogy Bobby is hallja.
-Sajnálom kisasszony, a szülei...nem élték túl a balesetet.
-Nem,nem,nem!-törtem ki hisztérikusan.
Bobby átvette a telefont.
-Itt Bob Davis. Hol vannak most a szüleim?! Itt vagyunk a helyi reptéren...
-A szüleit most szállítják a hullaházba. Lenne néhány kérdésünk Önökhöz. Kiküldök egy autót a reptérhez, aki elhozza magukat a kapitányságra.
-Rendben. Viszhall'-tette le a telefont.
Ennyi volt, eddig bírtam. Hangos zokogásban törtem ki. Nem tudtam mi tévő legyek. A szüleim...meghaltak! Amikor ránéztem Bobbyra mégjobban folyni kezdtek a könnyeim, hiszen a testvérem is sírt. Ő, akit sose láttam még szomorkodni se. Ha ő sír, akkor én mit tegyek? Teljesen összetörtem.