16.fejezet

*Rose szemszöge*
Idegesen baktattam le a lépcsőn. Már két nap telt el a srácok mendencés bulija óta, és én két napja mindenkit kerülök. Egyfolytában a tegnap előtt kapott levél jár a fejemben. Nem is értem mit gondolt magáról?! Ha majd ismét felbukkan és küld egy "megható" levelet, akkor minden újra rendben lesz. Ostoba! Ostoba! Ostoba!
Úgy döntöttem ma is azt csinálom, amit már két napja, ergó semmit!
Idegesen aprítottam a zöldségeket, remélve, hogy nem vágom le az ujjaimat. A telefonom egyfolytában csörög mellettem, ilyenkor vagy kinyomom vagy megvárom míg elhalkul. Nem vagyok képes most a többiek szeme elé kerülni, gondolkoznom kell.
-Bassza meg!-szisszenek fel idegesen, tervem meghiúsult, elvágtam a mutató ujjam.
Szerencsére nem volt mély a vágás, így miután lekezeltem folyattam a főzést.

Éppen ettem "remekművemet", mikor valaki úgy döntött kiveri az ajtót a helyéről. Nyugodtan felálltam a helyemről és odasétáltam a bejárathoz, majd lassan kinyitottam.
-Mi a francért nem veszed fel a telefonod? Van fogalmad róla, hogy mennyire aggódunk érted?-hadarja kérdéseit Louis miközben beviharzik a nappaliba.
-Neked is szia.
-Ne terelj. Mi van veled Rose? Vicky sem tud semmit, bezárkózol a szobádba, féltünk!-ül le a kanapéra és egyenesen a szemembe néz.
Egy nagy sógaj közepette leülök mellé.
-Ne haragudjatok, csak történt egy-két dolog, egyedül kellett lennem, hogy gondolkozzak és nem akartam önző lenni, hogy titeket terhellek a gondjaimmal.
-Nem akkor, hanem most vagy önző! Elzárkózol a barátaid elől, akik segíteni akarnak neked, de úgy nem megy ha felénk sem nézel! Tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz!
Igaza volt, akaratomon kívül gondot okoztam nekik.
Megbíztam Louban, hiszen már sokmindenben segített ennyivel tartozom neki.
Nagy levegőt véve elmondtam neki mindent, ŐT és a váratlan felbukkanását, a levelet, az érzéseimet, hogy össze vagyok zavarodva. Mikor végeztem mondókámmal láttam az arcán a döbbenetet.
-Értem, de ezt elmondhattad volna nekünk.
-Ez nem ilyen egyszerű te is tudod. Most mit csináljak? Elmenjek vagy ne? Lou...-elkezdtem könnyezni.
Nem akartam ezt az egészet! Miért nem lehetek pár napnál boldogabb?
-Nyugodj meg. Ha engem kérdezel, akkor menj el, megkérdezed, hogy mit akar. Hallgass a szívedre Rose, nyálasnak hangzik, de ez a legjobb megoldás-mondja miközben átkarol.
Erre volt most szükségem, egy barátra, aki meghallgat, egy külső szemlélő, aki pártatlan. Vicky nem lenne az, hiszen ismeri ŐT.

Másnap este a kulcsaimat szorongatva ültem a kanapén. Nemsokára találkozunk és minden kiderül. Borzasztóan ideges vagyok, kínomban nem tudom mit csináljak. Rápillantottam az órára. Eljött az idő! Felálltam, majd felvettem a cipőm, a pulcsim, zsebembe raktam a telefonom, majd kimentem az ajtón és bezártam. Siettem, el akartam érni a buszt. Majdnem felestem egy járdaszegélyben, de csak majdnem! Pont elkaptam a buszt, aminek hálát adtam, nem akartam egy órát sétálni. Leültem egy székre és bámultam London elsuhanó utcáit.
Mit kéne tennem? Félek, mi lesz ha meglátom. Nem értem. Miért jött vissza? Miattam? Más miatt? Mit fogunk mondani? Megismer ennyi idő után?
-Kisasszony, végállomás-pillant rám udvariasan a sofőr.
Észre sem vettem, hogy időközben megérkeztünk.
-Elnézést, szép estét-szállok le a buszról.
-Önnek is-mondta, majd becsukta utánam az ajtót és elhajtott.
Azt írta, hogy itt lesz azonban még nem látom. Többször körbe néztem, mikor meghallottam a hangját mögöttem.
-Szia Rose.
A levegő a tüdőmben ragadt, lassan hátrafordultam, remegtek a lábaim.
-Szia.